Interjú Marjai Judit fotóművésszel

Mondanál néhány szót magadról? Mit érdemes tudni rólad?

Nagyon szerény anyagi körülmények közé születtem, de rengeteg könyv közé. Így sose éreztem a helyváltoztatás hiányát, és a sivár környezetet se amely körülvett. Szókép olvasó lévén, 7 éves korom óta folyamatosan, nagy tempóba gyűjtöm be az információkat, és nyilván a fotózás is az életembe egy olyan szelep ahol kiengedem a gőzt. 14 éves koromtól modellkedtem  21 éves koromig. Bár eredetileg színésznőnek készültem, beleszerettem a kattogó vakuk, ártatlanul nyíló blendék, és az árnyék keresés világába. Mikor felgyulladnak a fények, mindig újra és újra rácsodálkozom a fényképezőgépemre, mint Aliz a csodaországban a cilinderes nyuszira.

Mióta fotózol, miért pont ezt a szakmát választottad? A fotózás melyik műfaját képviseled?
 
Amióta az eszemet tudom, mindig érdekeltek a fényképek. Kislányként albumokba rendeztem a filmszínésznők, sztárok fotóit. Tizenéves koromban pedig már egy Ljubitel2 tüköraknás fényképezőgéppel üldöztem a rokonaimat, és paparazzi fotókat készítettem róluk. 14 éves koromtól modellkedtem, statisztáltam, így nem is ismerkedtem meg közelebbről más szakmával mint a média. 21 éves koromban határoztam el, hogy kiöregedtem a fotómodelli munkákból, ezért váltottam.  Hihetetlenül izgatott, hogy ne csak egy apró része legyek az egésznek, hanem én magam hozzak létre képeket, fotókat. Nem vagyok alkalmazott fotográfus, én teljes egészében akarok újra teremteni egy mondatot, egy sóhajt: képi eszközökkel, új látásmóddal. Wahorn András úgy jellemezte a képeimet, hogy ez a ,,Bulvár szürrealizmus”.

Mitől lesz számodra művészi egy fotó?

Rengeteg a fotós, a jó fotós, sőt alapvetően az egész világ fotózik, hisz a mai digitális kamerákkal könnyebbé vált a technikai gondokon átlendülni. Sokan kiváló szakmai tudással rendelkeznek, és én irigylem is a tökéletes kidolgozásokat. Ugyan akkor nem tetszik ha egy  kép : ,,üresen kopog mint egy faló”, én azt szeretem, ha a képeim mesélnek, mint Seherezádé azon az ezeregy éjszakán. A művészet számomra mindig az új létrehozása, erős tartalmi háttérrel, de a kép persze közbe gyönyörködtessen, és provokáljon.
 

Szerencse, technika, vagy tudás kell ahhoz, hogy jól elkapj egy pillanatot?

Csoda kell hozzá. Olyan csoda, amelyben már sokszor volt részem, mert alázattal és mindig a rácsodálkozás örömével várom a csodákat. Talán legbüszkébb Bacsó Péter szemvillanásának elkapására vagyok, utolsó fotóján. A látszólag statikus, nyugodt képből felpillantott rám, a halálba menők biztos pajkosságával. Már a helyszínen is libabőrös lett tőle a karom, de büszke vagyok, hogy az öröklét konzervébe dugtam ezt a pillantást. Remélem még nagyon sok pillantás és pillanat vár rám, hogy a saját elgondolásaim alapján az utókorra hagyjam őket.

Honnan jönnek az ötletek? Hogy találsz helyszíneket?

Az ötletek könnyen születnek, rengeteg kidolgozott szinopszis hever a számítógépem adatbankjában. Miután a képeimet nem megrendelésre készítem, ezért nyilván senki se fizet értük, minden baráti, ,,lelkesedési” alapon készül. Mikor érzem magamba az erőt, akkor nekidurálom magam, mindenkit ,,megfűzők”, itt a kihagyhatatlan alkalom, hogy bohóckodjon egy jót. Mindent megpróbálok null szaldón lefuttatni. A helyszínek pedig a mindennapi életünk keretei: konyha, lakás, mező, utca…stb.

Mi az a téma, amit még nem fotóztál, de egyszer mindenképpen meg akarod csinálni?

Ó, mit is emeljek ki? Készülök a Nagycirkuszba egy társadalomkritikai pamflet elkészítésére. Háztetőre szeretnék mászni egy hippi sorozat kedvéért. Víz alá is buknék  egy Geiger számlálóval és rengeteg, rengeteg tervem van még. Amit viszont kihagyhatatlannak érzek, hogy nagy színésznőink, színészeink, rendezőink arcképét,,Marjaiasan” elkészíthessem.

 

Van olyan munkád, amire különösen büszke vagy? Melyik a kedvenc saját képed?

Talán egy régebbi sorozatom a KáDer a legösszetettebb. A kedvenc képem pedig mindig a legkisebb gyermekem, mindig az, amit legutoljára készítettem.

Fontos neked mások véleménye?

Persze, hisz a visszajelzés nélkül képtelen lennék dolgozni. Hihetetlenül megható pl: múlthéten két idős néni megszólított a piacon és gratulált, hogy a ,,költőnőt” beledugtam egy kád húslevesbe. Biztosan nem esztéták voltak, de én boldogan konstatáltam, hogy a média segítségével eljuttattam hozzájuk egy képemet, ami maradandóan bevésődött a retinájukba. Ez művészet. Nem?

Köszönjük szépen az interjút, sok sikert kíván a továbbiakban is a Szakmai Elit csapata csapata!

További információ:

www.marjaijudit.com